SZDSZ Veszprém megye

Az elmúlt hetek eseményei – a miskolci rendőrkapitány nyilatkozata, a politikusok reakciói a veszprémi szörnyűségre – megrázták a magyar közvéleményt. Megdöbbenve nyitjuk ki az újságot, feszülten nézzük a híradásokat, és kérdezzük egymást naponta: mi folyik itt? A közélet megdöbbenése érthető. Az értetlenségnek jó oka van: amit most látunk a címlapokon, az az elfelejtett, láthatatlan Magyarország, a leszakadó tömegek válsága, amely újra, sokadjára kiált megoldásért - Fodor Gábor, az SZDSZ elnökének írása az ÉS-ben.

"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak." - Edmund Burke

A láthatatlan Magyarország

A láthatatlan Magyarország ritkán kerül a híradókba. Nem hírértékű a nyomor, nem izgalmas a gettósodás; leszakadók százezreihez elvétve érkeznek közvetítőkocsik. A miskolci rendőrkapitány kijelentése vezető hírré válhatott ugyan, de tudjuk-e (honnan tudhatnánk?), hogy Miskolcon 19 cigánytelepen élnek tömbökben, a többségi társadalomtól elkülönülten roma honfitársaink?
A láthatatlan Magyarországon magukra hagyott polgármesterek nézik tehetetlenül, amint közösségeik darabjaikra hullanak, eszköztelen rendőrök hagyják másra a települési konfliktusok kezelését. A politika erejéből annyira telt, hogy megjelenjen a Hollán Ernő utcai, radikálisok elleni tüntetésen, de a kistelepüléseken, falvakban megrendezett masírozásokon, toborzókon – néhány tucatnyi liberálison és jogvédőn kívül – nem volt országos súlyú demokratikus erő, hogy szembenézzen a Magyar Gárda alakulataival.
A láthatatlan Magyarországnak mindegy: lesz-e előrehozott választás, mindegy Gyurcsány Ferencnek vagy Orbán Viktornak hívják-e a miniszterelnököt. Kilátástalan létüket is a politikai elit rossz lelkiismeretű hallgatásának köszönhetik, annak a cinikus semmittevésnek, amely nem számol az „underclass” szavazataival, amely kiutat mutatott nekik a társadalomból – a magára hagyott leszakadó tömegek túlságosan jól értik a politikai elit hallgatását. A szociális törvény módosítása látszólag ugyan a leszakadókról szól, de erősen kétséges, hogy a leszakadókért tenne: a módosítás szemlélete éppenséggel azt a szegényellenes, dologház jellegű "szociálpolitikát" tükrözi, ami ellen a szociáldemokraták a 19. században harcoltak: ezzel az intézkedéssel ugyanis a kormány a szegényeket szegénységükért, kiszolgáltatottságukért bünteti, bélyegzi meg.
Öt perccel éjfél után
Az össznemzeti hallgatásnak, úgy tűnik, most vége. Előbb kellett volna véget vetnünk neki, máshogy kellett volna véget vetnünk neki, és együtt kellett volna véget vetnünk neki.
Előbb kellett volna véget vetnünk neki, mert már annak is kilenc (!) éve, hogy Bíró András a szomorúan találó Öt perccel éjfél előtt címet adta romákról való írásának , és az azóta eltelt évtizedben a szimbolikus éjfélt elütötte az óra. Ma már nem az a kérdés: hogyan folytatódhat a botladozó telepfelszámolás, hanem az: útját tudjuk-e állni további gettósodásnak. Ma már nem az a kérdés, jó, vagy rossz irányt vett-e a roma integráció folyamata – hiszen abban mindenki egyetért, hogy kudarctörténetről van szó –, hanem az: elértük-e már a mélypontot, vagy még rosszabb, még konfliktusosabb időkre kell-e felkészülnünk.
Máshogy kellett volna véget vetni a hallgatásnak, mert a csend helyét most a rossz problémafelvetés, a cigánybűnözés emlegetése váltja fel, a hallgatás helyét a bűnbakképzés vette át. Erről beszél a miskolci főkapitány, erről beszél Bayer Zsolt, erről beszélnek a radikális jobboldali szervezetek. A szabad demokraták feladata, hogy kimondjuk: nincs cigánybűnözés, ez a szó nem szerepelhet a politikai közbeszéd szótárában. A kifejezés nemcsak erkölcsileg elfogadhatatlan, a kollektív megbélyegzés szörnyű történelmi emlékképének felidézésével, de ráadásul hamis is: a cigánybűnözés fogalma úgy mossa össze a magyarországi cigányokat, ahogyan a valóságban soha nem voltak együtt. Ahogy a borzalmas móri mészárlás kapcsán nem beszéltünk „magyarbűnözésről”, az Aranykéz utcai terrorcselekmény után nem beszéltünk „szlovákbűnözésről”, Magda Marinko vérfagyasztó tettei után nem beszéltünk „szerbbűnözésről”, vagy a viszkis rabló tettei láttán nem emlegettünk „jégkorongozó-bűnözést”, úgy Veszprém nyomán sem beszélhetünk „cigánybűnözésről”. Akik ezt a kifejezést használják, vagy ennek szellemében beszélnek, legyenek akár jobb- vagy baloldaliak, rendőrök vagy publicisták, azoknak tudniuk kell: roma honfitársaink megbélyegzése nem megoldja, sőt súlyosbítja a bajokat.
Végül: a hallgatásnak együtt kellett volna véget vetnünk, mert – minden téves közhiedelemmel szemben – Magyarországon nincs külön roma érdek és magyar érdek, sőt: nincs külön konzervatív, szocialista vagy liberális érdek sem: itt a köztársaság, valamennyi honfitársunk közös és azonos érdekéről: a békés, befogadó együttélésről beszélünk. A politika hajlamos az önbecsapásra: az elszegényedő romák az obamai álomtól távol, nemhogy választottként, de választóként is alig-alig vesznek részt a közéletben – a kommunikáló, tematizáló, szlogengyártásra szakosodott pártok azoknak akarnak megfelelni, akikre aktív szavazóként is számíthatnak. Ideje ezért szembesítenünk őket azzal: Magyarország kettészakadásának megakadályozása valamennyiünk érdeke, az embertelen életkörülmények felszámolása valamennyiünk feladata. A köztársaság számára létkérdés, hogy rálépünk-e végre valahára a roma integráció útjára. Ezért meggyőződésem, hogy beletörődés helyett fordulatra: a valóság bevallására és új konszenzusra van szükség.

Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort

Szembe kell néznünk azzal, hogy a romák többsége a rendszerváltás egyértelmű vesztesei közé tartozik, ahogyan szembe kell néznünk azzal is, hogy a politika – valamennyi kormány, kivétel nélkül – kudarcot vallott a roma integráció területén, Petri György szavaival élve: “Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort”. A rendszerváltás megteremtette ugyan a demokratikus jogállamot, a szabad választásokat, a sajtószabadságot, a hatalmi ágak elválasztását, az Európai Unióhoz való csatlakozást, de adós maradt azzal, hogy a szabadság európai, méltóságteljes életet és jövőt teremtsen roma honfitársainknak. Miközben a magyar cigányság túlnyomó többsége emberhez méltatlan körülmények között él, a kormányzati programok is sorra kudarcot vallanak: a diagnózis szörnyű, a terápia pedig megbukott.
A számok ugyanis egyértelmű képet festenek. A legutolsó, Kemény István vezette reprezentatív cigányvizsgálat szerint nincs előrelépés sem a roma települési szegregáció, sem az oktatás, sem a foglalkoztatás területén – sőt. A 2003-as felmérés szerint négy cigány családból három, azaz a cigány családok 72 százaléka szegregáltan (telepen, a településtől távol, a település szélén, vagy a településen ugyan, de kizárólag cigány környezetben) él. Eközben a kormányzat a telepfelszámolás nagy ívű ígéreténél tovább érdemben nem jutott: a megszűnt cigánytelepek száma az ötvenet sem éri el (a becslések szerinti hétszázhetven telepből), az ellenkező irányú folyamat, a gettósodás okán létrejött új cigánytelepek számát pedig csak találgatni lehet.
Az oktatásban – a többek között Magyar Bálint nevéhez fűződő oktatási integrációs erőfeszítések ellenére – a különbségek a rendszerváltás óta nőttek és nem csökkentek. Idézet a Kemény-Jánky-Lengyel kutatásból: “Középiskolába országosan 2001-ben a gyerekek 73 százaléka, a cigány gyerekek kb. egyötöde jut be. Országosan 2001-ben a 18 évesek 54,5 százaléka érettségizett, a cigány fiatalok 20-24 éves korcsoportjában 2002-ben 5 százalék végezte el a középiskolát. A középiskolát végzettek arányánál is kisebb az egyetemre vagy a főiskolára járó cigány hallgatók aránya. Országosan a 18-20 évesek 40 százaléka, a cigány 20-24 évesek 1,2 százaléka tanul felső szinten.”
Ami a foglalkoztatást illeti: a kutatás szerint 2003-ban a 15-74 év közti romák huszonegy, míg a roma nők tizenöt százaléka volt foglalkoztatott. Összehasonlításképp: 1971-ben még a cigány férfiak nyolcvanöt, a nők harminc százaléka dolgozott.
Az adatok mögött meghúzódó történet: súlyos kudarc. A politika a rendszerváltás óta adós a roma integráció feladatának komolyan vételével, tartozik cigány honfitársaink befogadásával, elmulasztotta a szembenézést. Ami még rosszabb: a saját mulasztásai okozta súlyos társadalmi kárt a politika kettős beszéddel tetézi: a miskolci rendőrkapitányt felfüggesztik, majd újra elítélik; a miniszterelnöknek van egy miniszterelnöki és egy magánvéleménye a kérdésről; a jobboldal gyűlölködő publicisztikáját ugyan megvetés sújtja, de a miskolci szocialista polgármester a Jobbikkal együtt tüntet a „cigánybűnözés” ellen.
Tiszta beszédre és józanságra van szükség: a „cigánybűnözés” hazug retorikája helyett a bűnösök elítélése, az ártatlanok megvédése közös feladatunk: nem élhet félelemben senki, sem az erőszakos cselekmények, sem az etnikai stigmatizáció miatt.
 
Új konszenzus kell

A rendszerváltáskor megálmodott befogadó és egyenlőséget biztosító Magyarország valóságától távolabb vagyunk, mint húsz éve. A bajt lehet elfedni, lehet populizmusra használni, lehet annak áldozatait vádolni érte – mindez azonban visszafordíthatatlanná teszi az ország szétszakadását, és ezzel valamennyi politikai erőnek szembe kell néznie. Ehelyett meggyőződésem, hogy új konszenzusra van szükség: a társadalmi szolidaritás újragondolására, valamennyi szereplő részéről.
A kormány nem halogathatja tovább a cselekvést: a szociálpolitika rászorultság elvűvé tételét, az oktatási integrációért teendő érdemi lépéseket, a települési és oktatási szegregáció felszámolását, a munkahelyi esélyegyenlőség megteremtését.
A cigány gyerekek jelentős részének ma nem ugyanaz az oktatás jár, mint nem cigány honfitársaiknak: ez a helyzet a 21. században elfogadhatatlan. Kerüljön vissza a szegregáció fogalma a közoktatási törvénybe, az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvényhez hasonlóan. Szűnjön meg a roma gyerekek aránytalan és indokolatlan fogyatékossá minősítésének gyakorlata. Továbbá helyezzék vissza a magántanulóvá minősített hátrányos helyzetű gyerekeket integrált osztályokba. Elemi erkölcsi és politikai kötelességünk, hogy ezeket a lépéseket megtegyük.

A rendszerváltást követő gazdasági megrázkódtatás egyszer már súlyos károkat okozott a magyar cigányság kiszolgáltatott, képzetlenebb rétegének (ahogyan erről Ladányi János is ír kitűnő cikkében ). A kormány felelőssége, hogy a mostani gazdasági válság idején ne hagyjuk magukra őket: tegyen a munkaerő-piaci diszkrimináció szigorúbb szankcionálásáért és ellenőrzéséért, törekedjen az üzleti élet, a munkáltatók bevonására a foglalkoztatás szintjének emelése, a diszkrimináció csökkentése érdekében.
Számos településen pattanásig feszült a húr – a magára hagyott közösségekben a szélsőséges gárdák masírozása a válasz a kormányzati beavatkozás híján. Tegyen a kormány azért, hogy roma és nem roma honfitársaink együtt, közösségben élhessenek, konfliktusok nélkül. Vonják be a cigány kisebbségi önkormányzatokat a bűnmegelőzési pályázatokba, programokba; toborozzon a rendőrség roma munkatársakat; készüljön átfogó stratégia a rendőrök emberi és állampolgári jogi, antidiszkriminációs képzéséről.
De a kormány cselekvése önmagában ma már nem elég. Valamennyi parlamenti pártnak hitet kell tennie – szóval, tettel, cselekedettel – a roma integráció ügye mellett, le kell számolnia a cigányellenes, vagy cigányellenességet megtűrő kettős beszéd démonaival. Ideje együtt kimondanunk: a rendszerváltás másról, többről szólt: a befogadó, szabad Magyarországról, amiért újra képesek leszünk együtt dolgozni.

Gyakran kapok leveleket, telefonokat a szabad demokrata politikával egyet nem értő választóktól. Többen kifogásolják az SZDSZ határozott, gyakran – és gyakran egyedül általunk - képviselt antirasszizmusát. Én ezt a kritikát büszkén vállalom: az SZDSZ sokat és sokszor beszél a kérdésről, azért, mert nagyon sok ember, nagyon sok politikus helyett is mi beszélünk. Bírálóinkat és támogatóinkat arra kérem: legyünk nagyon sokan, akik beszélni és végre cselekedni is tudunk egy falak nélküli társadalomért, a befogadó Magyarországért.

Fodor Gábor
Az SZDSZ elnöke

Az SZDSZ Veszprém megyei Szervezete pályázatot írt ki ,,27 ország ezer arca'' címmel. Az eddig beérkezett alkotásokra már lehet szavazni a külön, erre célra készített honlapunkon.

Ne feledjék, március 31-én éjféléig lehet még pályázni!

Mindenkinek jó versenyzést kívánunk!

Nincs új a nap alatt. Már Plutarkhosz is arról írt, hogy az ókori választásokat gyakran mérgezte meg a szavazatvásárlás. A görög demokráciában és a római köztársaságban a szabadságra az jelentette a legnagyobb veszélyt, aki a népet "lakomákon etette-itatta és pénzzel megvesztegette".

Azóta majdnem kétezer év telt el, de a jelenség nekünk, magyaroknak is ismerős. A pártok négyévente harcba indulnak a voksokért, és felelőtlenül ígérgetnek. Különösen a nagy pártok. 1998-ban a Fidesz 400 százalékos béremelést ígért az egészségügyben. Ebből ugyan nem lett semmi, de a ciklus vége felé jött a költségvetést megrogyasztó, államilag támogatott 30 milliós lakáshitel. 2002-ben kezdetben "csupán" 25 százalékos, általános közalkalmazotti fizetésemeléssel kampányoltak, de az MSZP gyorsan emelte a tétet: 50 százalékos béremelést, adómentes minimálbért és 13. havi nyugdíjat ígért. Az évi 6-700 milliárdos pluszkiadást jelentő száznapos programot 339 képviselő szavazta meg - a hatalomra került szociálliberális koalíció éppúgy, mint a Fidesz. Ellenszavazat nem volt, az MDF tartózkodott.

A 2006-os kampányban a némileg visszafogottabb MSZP ellenében Orbán már 14. havi nyugdíjat ígért. "All in" - ahogy a pókerjátékosok mondják. A győzelemhez azonban ez sem volt elég. A költségvetési hiány így is 10 százalékosra duzzadt, jött az elkerülhetetlen kiigazítás és egy halva született reformcsomag. Majd a népszavazás, a bársonyos reform és az SZDSZ kilépése a koalícióból.
HIRDETÉS

Az elmúlt évtizedben a magyar választó három dolgot bizonyosan megtanulhatott. Becsapva érezte magát, ha egy új kormány nem teljesítette ígéreteit, de még rosszabbul járt, ha teljesítette őket. A száznapos program terheit például már 2400 napja nyögjük. Az is kiderült, hogy az állami túlköltekezés nem finanszírozható, ezért a kormány kamatostul visszaveszi azt, amit korábban fedezet nélkül, hitelekből adott. A legsokkolóbb bizonyíték erre az, amit a kormány az elmúlt hetekben művelt - amit a válság miatt novemberben elvett a közalkalmazottaktól, azt a szakszervezetek által megijesztett szocialisták nyomására karácsony előtt a költségvetési tartalékból adta vissza. Gyurcsány Ferenc most ugyanezt a 200 milliárd forintot keresi kétségbeesetten, csakhogy időközben a büdzsé január közepére összeomlott. Ez a klasszikus húzd meg, ereszd meg politika.

És volt még egy dolog, amit a választók megtanulhattak: 1998 óta minden kormány megígérte az adóreformot és az adócsökkentést, de érdemben semmi sem történt. Persze az elosztási rendszerhez mindenki hozzányúlt egy picit, ki ennek adott, ki attól vett el, a lényeg mégsem változott: a túl nagy állam és a túl magas újraelosztás lebontása tabu maradt. Miközben versenytársaink egymás után csökkentették a terhelést és vezették be az egykulcsos adót, nálunk maradt a polgárok és a cégek túladóztatása, és ma is közel 50-féle adót fizetünk.

Válság a válságban

Magyarországra a válság nem 2008 őszén érkezett, hanem már évekkel korábban. A világméretű recesszió hazánkat magas államadósság, jelentős deficit, alacsony lakossági megtakarítások, magas fogyasztási hitelek és a környező országokénál három-négyszer magasabb kamatok mellett érte el. A helyzetet súlyosbítja, hogy a lakossági és vállalati hitelek közel kétharmada devizában van, míg a szomszédainknál ez az arány mindössze néhány százalék. Ez nem azért van, mert a magyarok butábbak, ellenkezőleg: százezrek hoztak nagyon is racionálisnak tűnő döntést, amikor a 7-10 százalékos hazai kamatfelár helyett inkább vállalták az árfolyamkockázatot. Hittek a konvergenciaprogram mellett elköteleződött kormánynak, bíztak Magyarországban, a forintban. Eközben a külföldi befektetők már csak 10 százalék feletti hozamon vásároltak magyar államkötvényeket. A vállalkozóknak persze nem sok választásuk volt. Mivel a költségvetési hiány finanszírozási kényszere elszívta a forrásokat a gazdaság elől, a cégek eldönthették: vagy felveszik a forinthitelt megfizethetetlen kamatokkal, vagy külföldi devizában adósodnak el, és futják az árfolyamkockázatot akkor is, ha bevételeik az utolsó fillérig forintban keletkeznek.

Ősszel azért kellett Pakisztánt és Ukrajnát megelőzve rohannunk az IMF-hitelért, mert a válság kirobbanásával a magyar államkötvényeket már nem vette senki. Ezzel megszűnt az a pénzpiaci bizalom, amely majdnem egy évtizedig lehetővé tette az állami túlköltekezést és a felelőtlen osztogatást.

De ne legyünk igaztalanok: ezt a válságot nem a magyar kormány robbantotta ki, az egész világgazdaság került a világháború óta nem látott krízisbe. A válság tényleg mélyebb és hosszabb lesz a várakozásoknál. Igen, az EU és az IMF hétről hétre rontja előrejelzéseit. A legújabb becslések szerint az idén az amerikai gazdaság 1,6, az eurózóna pedig 2 százalékkal esik vissza, és a korábban gondolt 2 százalékos növekedés helyett valószínűleg Kelet-Európában is recesszió várható. Az is kétségtelen, hogy a kormánynak vannak érdemei a válság első hullámának kezelésében. Helyes volt a bankbetétekre adott garancia emelése, helyes volt, hogy a kormány is támogatta az állami kiadásokat csökkentő költségvetésiplafon-törvényt. Ez mind igaz, de távolról sem a teljes igazság! Hiszen szomszédaink is nehéz helyzetbe kerültek, hozzánk képest ők mégis jobban állnak. Náluk az utóbbi évek tetemes fejlődése mérséklődött, nálunk viszont már régóta nincs szó növekedésről. Már csak az a kérdés, hogy 2009-ben menynyivel csökken a magyar gazdaság teljesítménye.

A körülmények valóban nehezek, és a legnagyobb ellenzéki párt sem megy a szomszédba demagógiáért. A demokrácia játékszabályaiból adódóan azonban a magas kamatok és a többször eljátszott hitelesség legfőbb felelőse mindig a hivatalban lévő kormány. Az a kormány, amely a Fidesz populista népszavazásának és a szakszervezetek tiltakozásának hatására tavasszal sutba dobta saját programját, majd bársonyos reformok ürügyén újabb osztogatásba kezdett. Van felelőssége az SZDSZ-nek is, amely kormánypártként sokszor erőszakosan követelte a reformokat és az egykulcsos adót. Az igazság az, hogy még többet és még jobban kellett volna dolgoznunk értük.

Magyar vircsaft

Az utóbbi évtizedben megtanulhattuk, hogy az állam kizárólag kényszerek hatására kezd spórolni. Ameddig a kincstárban van pénz, addig szabadon garázdálkodhatnak a fölösleges közhivatalok százai, addig gond nélkül vehetik fel járandóságukat kamu rokkantnyugdíjasok tízezrei, szabadon ömölhet a pénz a szakszervezeti megállapodásokba, a rosszul működő és korrupt állami cégekbe. Amíg nincs válság, ugyan kinek jutna eszébe ellenőrizni, hogy vásároltak-e maguknak biztosítást az egészségügyi ellátásra jelentkezők, avagy szimpla táppénzcsalók költik az adófizetők pénzét? Amíg a hiány finanszírozható, senkinek sem fáj, ha a szociális segélyeket a gazdagok is kapják. Senki sem kérdezi, hogy a százmilliárdokba kerülő foglalkoztatási és átképzési támogatások hány munkahelyet hoznak létre. Mert szerintem nagyon keveset. Amíg a külföldi pénzpiacok veszik az államkötvényeket, addig nem probléma a sok ezer üresen álló kórházi ágy, és persze a "felesleges" konfliktusok elkerülése is megér annyit, hogy finanszírozzuk a sok tucat, használhatatlan diplomát adó egyetemet és főiskolát.

A parlamenti többség, az MSZP és a Fidesz természetesen pontosan tudja, hogy reformok nélkül össze fogunk omlani. Tisztában vannak vele, hogy a nyugdíj- és a társadalombiztosítás érdemi beavatkozás nélkül megállíthatatlanul robog a csőd felé. Évek óta tudják, hogy beavatkozás nélkül a most felcseperedő generációnak nem csupán a 13. és a 14. havi, de már a november-decemberi ellátására sem lesz pénz. Mégis: a többség, a nagy pártok képviselői menekülnek a felelősségtől. Mintha szemük előtt az a középkori szokás lebegne, amikor a rossz hírt hozó futárt büntetésből kivégezték.

Persze nem nehéz megmagyarázni, hogy mi történik, jobban mondva mi és miért nem történik. A kisebbségi kormány ki akarja tölteni a ciklust, a Fidesz pedig semmilyen hibával sem akarja kockáztatni a 2010-ben biztosnak tűnő győzelmet. Ezért inkább azt várják, hogy a másik "hibázzon". Orbán például a parlamentben meg sem szólal. Ha zárt körben végre igazat mond a nyugdíjakról, akkor a miniszterelnök rögtön hangosan védelmezi a nyugdíjasokat. Ha a válság nyomására a kormányfő kénytelen-kelletlen megtöri a nyugdíjtabut, akkor a Fidesz "Gyurcsány a hibás!" kórusa indul be. A szakadék szélén állnak, egyfajta halálos ölelésben összeforrva, de könnyen lehet, hogy az ország fog a mélybe zuhanni. Pedig valójában nincs vesztenivalójuk: a nagy pártok népszerűsége az elmúlt két évben alig változott. Nem hozott a konyhára sem a reformok leállítása, sem a legnagyobb ellenzéki párt semmitmondással kevert demagógiája.

Milyen az adórendszered, megmondom, milyen országban élsz - mondhatnánk teljes joggal. Az elmúlt évtizedben egyetlen kormány sem hajtotta végre a régóta ígérgetett adóreformot. Eközben az adószintet és az eladósodottság mértékét egyre magasabbra tolták fel, ez pedig az ország nagy részét kényszerűen adócsalóvá züllesztette. Ilyen adó- és bürokratikus terhek mellett ugyanis az adócsalás törvényszerűvé vált: ha mindenki befizetné a szabályok szerint kirótt adót, vállalkozások tízezrei mennének csődbe, munkahelyek százezrei szűnnének meg. Ezért téves az az érvelés, hogy ha mindenki korrekten befizetné a közterheket, akkor az állam további ezermilliárdokból gazdálkodhatna. Ekkora adóterhelés mellett ez egyszerűen lehetetlennek tűnik. Így persze kudarcra van ítélve minden olyan kormányzati szándék, amely először a beszedést szigorítaná, hogy aztán az elért többletből mérsékelje az adószintet. Csak fordítva megy. Ráadásul ma már senki nem hisz abban, hogy ha több lenne az adózó, akkor az az elvonások csökkentésére sarkallná a kormányt. Hiszen minden adófizető tisztában van vele, hogy az adóforintjaiból még két inakítvat kell eltartania. Márpedig az elmúlt évtized alapján jogosnak tűnik a következtetés: a kormány az esetleges többletpénzt most sem a gazdaság szereplőinek, hanem az inaktívaknak adná vissza a remélt szavazatokért cserébe.

A magasabb bevételek eltakarnák a rosszul gazdálkodó egyetemek, kórházak, állami és önkormányzati hivatalok, a MÁV évtizedes pazarlását, és így a politika ismét nem érezne kényszert a minimális ésszerűségre sem. Ez pedig adócsökkentés helyett további pénzszóráshoz, a bürokrácia további duzzadásához vezetne. Vagyis úgy tűnik, hogy a leghatékonyabb állami hivatal is rosszabbul gazdálkodik az adófizetők pénzével, mint a legügyetlenebb család. A családok és a vállalkozások ugyanis jobban tudják, mire van szükségük. Minden, a zsebükben hagyott forintot jobban fognak felhasználni, mint a kormány. Tanulság: az államtól hiába várjuk a problémák megoldását, hiszen az állam a probléma maga.

A miniszterelnök ősszel már bejelentett egy négyéves, 1200 milliárdos adócsökkentési programot. Az elképzelést akkor a gazdaság kifehéredéséből akarta finanszírozni, de a szakértők joggal csóválták a fejüket. Jött a válság, és a csökkentésből persze megint emelés lett (Robin Hood-adó), az egyszerűsítésből pedig bonyolítás (250 ezer forintos készpénzvásárlási limit, napi standolás). Eközben sorra vetették el a kis parlamenti pártok reformjavaslatait. Aki továbbra is csökkentést javasolt - legyen bár politikus vagy szakember -, jól megkapta a magáét. Alig telt el két hónap, és a miniszterelnök most újra hosszú távú adócsökkentésről beszél. A szakértők most is azt mondják: ami tegnap még merésznek tűnt, az ma már édeskevés.

Kifelé a tespedésből

Mostanában a pesszimisták gyakran emlegetik, hogy a reform olyan, mint a forradalom: felfalja gyermekeit. Lehet, hogy igazuk van, de a reformok elmaradása bizonyosan elemészti gyermekeink jövőjét. Márpedig az utóbbi évtizedekben saját kárunkon tapasztalhattuk, hogy a politika csak akkor lép, ha a körülmények kikényszerítik a tespedésből. Ezért a válság egyben esély is.

Utoljára a nyolcvanas évek végén éreztük azt a hangulatot, amit ma. Hogy valaminek történnie kell, mert ez így nem mehet tovább, az eddigi gyakorlattal nem megyünk semmire. Akkor, húsz évvel ezelőtt, a többség még azt gondolta, hogy a szocializmus sokáig agonizál. Kevesen hittek abban, hogy a berlini fal gyorsan leomlik, és Szovjetuniónak hamarosan vége. De volt az országban egy kisebbség, amely képes volt megmozdítani a többséget. Néhány hónap alatt százezrek hitték el, hogy lehet és kell is változtatni. Ez volt a rendszerváltás, amikor iszonyú gyorsasággal jött létre egy új politikai és gazdasági rendszer. Azt hiszem, azt érzem, hogy ez a kisebbség most újra megvan. Ott vannak a közgazdász szakértők között, ott vannak az értelmiség soraiban, ott vannak a politikán kívül, de néhány tagja ott ül a parlamentben is. Lehet, hogy még nem érték el a kritikus tömeget, de számuk napról napra nő.

Ez a kisebbség ugyanazt érzi, mint húsz évvel ezelőtt: a speciális magyar modell kitalálása helyett tanulnunk kell Európától. Húsz éve, a szocializmus bukásakor nem kezdtünk magyar modellel kísérletezni. Akkor bölcsen átvettünk egy máshol bevált, jól működő rendszert: a demokráciát. Ugyanígy voltunk a szocialista tervgazdasággal is, amit szerencsére piacgazdaságra cseréltünk. Most megint hasonló a helyzet: a kormánynak nem kéne egy sajátosan magyar megoldás gordiuszi csomójával bíbelődnie, hanem megint körül kellene néznie a térségben. Vegyünk végre egy nagy levegőt, vezessük be az egykulcsos adót, dobjuk ki a bürokrácia felét. Tervezzük újra nulláról a költségvetést úgy, hogy az állam csak a jövedelem 40 százalékát vonja el a jelenlegi 50 helyett. Induljon el a reformok kritikus tömege, adjuk hozzáértő tulajdonosok kezébe állami vállalatainkat, tagadjuk meg a protekcionizmus minden formáját, indítsuk be a versenyt az összes lehetséges területen.

Egy 1964-es amerikai republikánus gyűlésen hasonlóan fogalmazott az egyik szónok. Egy bizonyos Ronald Reagan. Az elemzők szerint politikai karrierje ezzel a beszéddel kezdődött. Elmondta, hogy sokak szerint a világ már túl bonyolult ahhoz, hogy a problémákra egyszerű válaszokat adjunk. Szerintem - mondta a későbbi elnök - tévednek. Könnyű válaszok valóban nem léteznek, de egyszerűek igen, nekünk pedig rendelkeznünk kell azzal a bátorsággal, hogy ne féljünk az egyszerűségtől.

Azt hiszem, igaza volt. Nincs új a nap alatt: Magyarország gondjai nem specifikusan magyar problémák. Más országokban is ismerik őket, és van rájuk megoldás. Például egy ekkora országnak nem kell 160 kórház, és bizony 25 egyetem is bőven elég a több mint 70 helyett. Nem kell 150-200 ezerrel több állami alkalmazott, mint a szintén 10 milliós Csehországban. És az sem kell, hogy a miniszterelnök mondja meg, milyen ágazatok fejlődjenek, és milyen eredetű árut vásároljunk. Ha már az EU tagjai vagyunk, viselkedjünk is liberális európai demokráciaként. Ugye abszurdnak tűnne, ha újra akarnánk tervezni az Audi és a Suzuki gépkocsikat a magyar gyárakban? Miért gondoljuk akkor, hogy a régiónkban sikeres adóreformok helyett nekünk más kell? Magyarországnak nem speciálisan magyar, hanem jó megoldás kell! Úgy hiszem, a parlamentben megvan az a kisebbség, amely látja gondjainkat, és ismeri az európai gyógymódot. A kérdés csak az, hogy meg van-e a bátorsága ahhoz, hogy végre megmozdítsa a többséget.

Közpénzen mutatták be és reklámozták a Fidesz tapolcai polgármesterjelöltjét és egy ajkai önkormányzati képviselőjelöltjét a Helyi Témában című hetilapban - mondta Pusztai István, a Veszprém megyei önkormányzat szocialista frakciójának vezetője a Veszprémben tartott sajtótájékoztatón csütörtökön.

olvassa el az IndexVeszprém cikkét!

Felszólalás az ALDE csoport nevében Andris Piebalgs energiaügyi biztosnak az EU Régiók Bizottsága plenáris ülésen való beszéde után
2009. 02. 13.
Megbízott felszólaló: Szalay András (HU/ALDE)

Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Biztos Úr!

Köszönöm a szót és köszönöm az ALDE frakciónak a lehetőséget, hogy én szólalhatok fel a csoport nevében. Magyarországról egy középnagyságú városból, Veszprémből jöttem, mint önkormányzati képviselő. Egy olyan országból, amelyet kiszolgáltatottsága miatt igen érzékenyen érint az energia kérdése, különösen a gáz és a kőolaj. Bár az orosz-ukrán gázszállítási vita miatt épp Magyarország volt a térség egyetlen állama, amely viszonylag könnyen tudta átvészelni ezt a pár hetet, köszönhetően a korábban megépített jelentős méretű tárolókapacitásának.

Különösen nagy jelentőségűnek tartom a Biztos úr látogatását és felszólalását a Régiók Bizottsága mai ülésén, hiszen ez is mutatja azt, hogy egyrészt az Európai Bizottság az energia ügyekben is fontos konzultatív partnerének tekinti a Régiók Bizottságát, másrészt épp a tagállamok önkormányzatainál csapódnak le sok esetben a közvetlen lakossági gondok és az emberek a helyhatóságoktól várnak közvetlen segítséget.

Az ALDE csoport részéről mindenekelőtt üdvözöljük az ambiciózus és jól is hangzó 20/20/20 célkitűzéseket, melyek 2020-ig történő elérése valóban stratégiai kérdés Európa számára a karbon-kibocsátás, az energia megtakarítás és a megújuló energia-források területén. Ezekben a kulcsprioritásokban könnyű egyetérteni, de a cselekvés már nem olyan könnyű. Közös felelősségünk, hogy a cselekvés és annak motiválása eljusson egészen az egyes európai polgárok szintjéig, hogy ez a környezettudatos és energiatakarékos gondolkodás ne csak a konferenciák és nyilatkozatok szintjén uralkodjon el. Lát-e lehetőséget arra Biztos Úr, hogy ezen célok elérése érdekében hatékonyabb kampány történjen a következő évtizedben?

Sokan úgy vélik, hogy a válságoknak jótékony hatásuk is van, legalább is abban az értelemben, hogy kikényszerítik a változásokat. Az év elején történt – mondhatnám menetrendszerű – gázkrízis is rámutatott arra, hogy a közös külső energiapolitika hiánya mennyire gyenge érdekérvényesítési helyzetbe hozza az Európai Uniót és elgondolkodhatunk a belső szolidaritás szavakon túli realitásán is. Épp ezért kérdezem a Biztos urat, hogyan látja a közös külső energiapolitika létrehozásának esélyét, beleértve az újonnan csatlakozott keleti országok energia hálózatainak integrációját az összeurópai rendszerekbe? Ilyen összeurópai ügyekért jött létre többek között az EU és ezért fontos a lisszaboni folyamat folytatása, hogy az Unió egységesen tudjon fellépni, esetenként akár politikai nyomást is gyakorolni olyan ügyekben, ahol az egyes tagállamok önmagukban kevéssé hatékonyak a globalizált világpiacon.

A liberálisok mindig is a valóságos verseny hívei voltak az energia piacon, melyből alapvetően a fogyasztók profitálhatnak. Ebből a szempontból is hozom szóba Biztos úr előtt a NABUCCO gázvezeték ügyét. Teszem ezt magyarként is, amely ország alapvetően érdekelt ennek a megaprojektnek a megvalósításában. Mivel kevés az időm, csak annyit jegyeznék meg, hogy elvi egyetértés és elkötelezettség tudtommal van, a megvalósítás felé tett lépések azonban szerények. Három év óta számos tanulmány, konferencia, szeminárium, tanácskozás foglalkozott a kérdéssel, legutóbb épp Budapesten volt a Nabucco-csúcs. De engedje meg nekem biztos úr, hogy azt mondjam, hogy a szavak helyett most már a tetteknek kell következni! Mi az Európai Bizottság álláspontja ebben a kérdésben? Én úgy látom, hogy a már említett versenyhelyzetet is szolgálja ez az alternatíva és gazdasági konkurenciát teremt a kínálati oldalon, ugyanakkor biztonságot és stabilitást szolgál az európai fogyasztói oldalon. Az EU számára én még egy olyan előnyt is látok, mely ugyan másodlagos, de mégis fontos a külső határaink szempontjából. A Nabucco vezetékbe a gázt betápláló Közép-Ázsia országok biztos és fizető európai piachoz juthatnak, ezáltal gyorsabban emelhetik lakosságuk életszínvonalát és politikai stabilitásuk erősödik. Nem szabad leragadnunk abban a „22-es csapdájában”, hogy gázszállítási szerződés, vagy a vezeték beruházása. Kérem e helyről is Biztos urat, hogy támogassa azt az ambiciózus megoldást, melynek következtében 2013-tól gáz áramolhat keletről nyugat felé a Nabucco vezetéken!

Köszönöm, hogy meghallgattak és várom Biztos úr válaszait.

Tegnap február 9-én vettek végső búcsút Mádai Pétertől. Az SZDSZ frakciója nevében Béki Gariella, a megyei SZDSZ képviseletében Molnár Margit rótta le kegyeletét. Részt vett a megemlékezésen Kuncze Gábor egykori pártelnök és Világosi Gábor, az országgyűlés alelnöke is.

Az SZDSZ tragikusnak tartja azt, ami ma hajnalban történt az MKB Veszprém kézilabdacsapat játékosaival.

A liberális párt és veszprémi szervezete osztozik az elhunyt Marian Cozma családjának gyászában, a csapat és a szurkolók fájdalmában, és mielőbbi gyógyulást kíván a sebesült játékosoknak. A Szabad Demokraták Szövetsége bízik abban, hogy az elkövetőt mihamarabb megtalálja a rendőrség, és az ügyet teljes egészében ki tudják vizsgálni a hatóságok.

Szent-Iványi István, a Szabad Demokraták Szövetsége országos tanácsának elnöke vezeti a párt listáját az idei európai parlamenti választásokon - jelentette be Fodor Gábor, a liberálisok elnöke a testület szombati, budapesti ülését követően:

Szent-Iványi István korábban a párt ügyvivő testülete jelölte az EP-lista első helyére. A jelenleg is EP-képviselőként dolgozó Szent-Iványi István mellett a lista további négy helyéről döntött az ot. Az SZDSZ EP- listájának további helyeire Béki Gabriella parlamenti képviselőt, Demszky Gábor budapesti főpolgármestert, Mohácsi Viktória EP-képviselőt, és Konrád György írót jelölték. Fodor Gábor hozzátette: Konrád György szereplése szimbolikus, de a többiek, ha úgy alakul a helyzet, vállalják a brüsszeli munkát. A lista további helyeiről a párt ügyvivői testülete fog dönteni.

Fodor Gábor sajtótájékoztatóját az SZDSZ politikai üzenetét bemutató Van-e 200.001 szabad demokrata szavazó? feliratú plakát előtt tartotta. A politikus azt mondta, a kampányban a fő hangsúlyt a liberális értékekre kívánják helyezni. Közölte, hogy húsz évvel korábban, a rendszerváltás idején fontos eszméket fogalmaztak meg, és most is világossá akarják tenni, hogy egy toleráns, nyitott országban akarnak élni, amelynek részei azok az értékek, amelyekért a rendszerváltáskor harcoltak, és amelyek a nyugati kultúrához, civilizációhoz kötnek minket. Megjegyezte: látható, hogy ezek az értékek az utóbbi időben meggyengültek Magyarországon, nő az egymás iránti ellenségeskedés, a rasszizmus, a gyűlöletkeltés, de az SZDSZ ezekkel szemben foglal állást, és a nyitott, toleráns, európai Magyarországot megfogalmazó gondolatok mellé áll.

A sajtótájékoztatón Szent-Iványi István elmondta, hogy az ot ülésén Kóka János frakcióvezető ismertette a párt hatpontos válságkezelő csomagját, amelyet a testület tagjai elfogadtak és támogattak. Az országos tanács elnöke hangsúlyozta, hogy a szabad demokratáknak önálló felelősséggel és önálló javaslatokkal kell előállniuk.

Az ot arról is döntött, hogy a következő, március 14-i ülésén az SZDSZ romastratégiájával fog foglalkozni, amit a politikus a magyar társadalom egyik legsürgetőbb kérdésének nevezett.
Kérdésre válaszolva, a parlament feloszlatását célzó javaslat kapcsán Fodor Gábor azt mondta, hogy meglátása szerint ez Magyarországnak nem tenne jót, mert a gazdasági krízis mellett egy politikai krízis is előállna. Hozzátette, olyan javaslatokat támogatnak, amelyek azt segítik elő, hogy az ország minél hamarabb kilábaljon a válságból.

Szent-Iványi István szintén kérdésre válaszolva közölte, nem mérlegelik azt az eshetőséget, hogy egyetlen képviselőjelöltet sem tudnak kijuttatni Brüsszelbe, de ha ez a "hipotetikus eset áll elő" az nehézzé tenné számukra a további hazai politizálást is.

Szokatlan T-shirt feliratra lettem figyelmes a minap. Egy kérdés állt rajta: „Kit érdekel Európa?” De alatta ott volt a válasz is: „Engem.” Aki ilyen feliratos pólót vesz fel, annak nyilván ez hitvallása is az ügyről. Én nem hordok ilyen trikót, de sorsközösséget éreztem ezzel a fiatalemberrel. Fellélegeztem. Nem vagyok hát egyedül.

Emlékeim szerint a rendszerváltás hajnalán, úgy 1989 elején a változások egyik lehetséges iránya volt a nyugati orientáció, melyet teljes eltökéltséggel már akkor sem minden politikai erő képviselt. Az egyszerű gondolat szintjén ez csak úgy fogalmazódott meg, hogy legyünk olyan ország, mint Ausztria. Milyen is? Olyan, ahol mindent lehet kapni a boltokban, ahol nyugodt jólétben élnek az emberek, ahol jó autókkal járnak, ahol nyaralni és telelni nem a kiváltságosok privilégiuma, ahol az utazás szabad és elérhető, ahol tiszták a vonatok és a buszok, ahol sok TV csatorna van és színes a sajtó. De olyan is, ahol vannak munkanélküliek, ahol óriásiak a jövedelemkülönbségek, ahol a munkahelyeken csak dolgoznak az emberek, ahol iskolabuszok szállítják reggelente a nebulókat, ahol szégyen bliccelni a villamoson, ahol nincs gyes és gyed, ellenben van önkéntes biztosítás, ahol a közkiadásokat közteherviseléssel finanszírozzák. Ez utóbbiakra az eufórikus hangulatban akkor még sokan nem gondoltak. Pedig ilyen is Európa egy kis szelete, az EU tag Ausztria.

Én mégis úgy gondolom, hogy akkor jó irányba indult el az ország. Csak talán kicsit lassan, egyre fogyó elszántsággal. Magam is azt reméltem, hogy a csatlakozásunk az Európai Unióhoz a kilencvenes évek közepe táján megvalósulhat. De csak 2004-ben történt meg, a monetáris unióhoz pedig mai tudásunk szerint úgy 2012-ben tudunk csatlakozni.

Az Európai Bizottság elnöke, Manuel Barroso úr úgy fogalmazott a minap, hogy „az EU a világtörténelem legnagyobb és legbonyolultabb államszövetsége, mely ráadásul önkéntes alapon jött létre”. Magyarország ezen belül van, tehát mondhatjuk, hogy mi vagyunk Európa. Ráadásul ez nem egy statikus képződmény, hanem állandó változásban van. Mondhatnám, hogy egy mozgó vonatra szálltunk fel. De belülről alakíthatjuk is ezt a mi Európánkat azokon a személyeken és szervezeteken keresztül, akiket választási vagy kijelölési alapon a különböző testületekbe küldünk. Egyik ilyen szerv az Európai Parlament is. Vajon az oda küldött 24 képviselő (2009-től csak 22) tevékenységén keresztül látszik-e Magyarország? Személyes aktivitásuk látómezőbe hozza-e hazánkat a 27 tagállam között? Kik ők? Fel tudunk név szerint sorolni közülük néhányat? Pedig mi küldtük őket oda, így jogunk van a számonkérésükre is, mely különösen aktuális ezen a tavaszon.

Tisztában vagyok azzal, hogy az euroszkepszis terjedőben van és nem csak hazánkban. A kritikát én is helyeslem, de nem örülök, ha ez populista harsányságba és szélsőjobboldali, a közös európai értékeket lerombolni akaró erők térnyerésébe csap át. Persze kritizálni az EU-ban is azt korrekt, amire az EU-nak kompetenciája van. Közös kül- és biztonságpolitika, közös agrárpolitika, energiapolitika, környezetpolitika, versenypolitika mind-mind nagyléptékű kérdések.

De tudnunk kell, hogy az EU-tól sem várhatunk mindent, hisz közös döntés alapján a legtöbb terület továbbra is tagállami kompetencia. Ilyen az oktatás is, így Várnai Laci igen érdekes hozzászólása is inkább tagállami „jó gyakorlatok” gyűjteményének tekinthető, mint egységes EU politikának. Ellenben az oktatás terén is fontos közös ügy a diplomák és szakképzettségek kölcsönös elismerése, a tanulás szabadsága, az egyetemek átjárhatósága és általában a fiatalok mobilitásának elősegítése. Ez utóbbi téren nagy eredmények vannak, de össztársadalmi szinten még mindig csak a fiatalok 1%-át éri el ez a lehetőség. Vannak kezdeményezések az információs társadalom kiszélesítése és még a médiaműveltség javítása érdekében is. De mit szóltok ahhoz, hogy van-e létjogosultsága egy tudományos megalapozottságú közös európai történelem megírásának?

Végezetül, nézzünk a térképre! Mi lenne, ha mi kívül lennénk? Hisz’ Horvátország felvétele is már 2011-re várható, és ekkor fog a schengeni határokhoz csatlakozni Románia is. Zárvány lennénk Európa térképén és akkor lehetnénk igazán szkeptikusak. De szerencsére nem így van. Ne mentsük hát fel magunkat, mert meggyőződésem, hogy mindannyiunkon múlik, hogy hová tart Európa. Élünk-e a lehetőségeinkkel, vagy elmerülünk kicsinyes belharcainkban? Az első lépésnek azt ajánlom, hogy a címben feltett kérdésre azt válaszoljuk, ami a póló felirata.

Dr. Szalay András
EU Régiók Bizottsága tagja

Megjelent a Veszprém Presszó Tórzsaszatlán

Hosszan tartó, súlyos betegségben, 70. életévében elhunyt Mádai Péter, az SZDSZ egykori országgyűlési képviselője, Ajka volt alpolgármestere.
 

Régen volt, de jól emlékszem: egymás mellett ültünk még a korai szabad országgyűlés valamely ügyében valamely hosszúra nyúlt értekezleten. Magam már nagyon untam, szenvedtem, s gondoltam, ő is menne már ügyeket intézni, pihenni. Ő azonban sokkal fegyelmezettebb volt, mint én bármikor, figyelt, jegyzetelt, néha hozzá is szólt csendesen, okosan – nagyon okosan.

1939. július 11-én született Kassán. Az általános iskolát Lucfalván, a középiskolát Salgótarjánban végezte, 1958-ban érettségizett a Madách Imre Gimnáziumban. 1959-től 1964-ig marósként dolgozott a Budapesti Felvonógyárban, majd a salgótarjáni Gépészeti Technikumban folytatta tanulmányait, 1967-ben szerzett technikusi oklevelet. 1964-től 1972-ig részlegvezető volt a Nógrádi Szénbányászati Vállalatnál. 1972-től 1990-ig a Veszprémi Szénbányászati Vállalat osztályvezető-helyettese. 1976-tól tagja az Országos Bányász-Kohász Egyesületnek. A Magyar Televízió különböző műveltségi vetélkedőin – többek között az Irodalmi Klub, a Szó, zene, kép, az Elmebajnokság és a Mindent vagy semmit című műsorokban – rendszeresen részt vett, huszonháromszor első helyezést ért el. Sikerei országosan is ismertté tették. 1989-ben lépett be a Szabad Demokraták Szövetségébe. Az 1990. évi országgyűlési választásokon pártja országos listájáról jutott mandátumhoz. Az 1994. évi országgyűlési választásokon Veszprém megye 1. sz. választókerületében szerzett mandátumot mint egyéni jelölt. 2002-től 2006-ig Ajka város alpolgármestereként is tevékenykedett.

Teljes életet élt, családdal, lányokkal, unokákkal, olvasott és sétált, játszott a kicsikkel. Higgadt ember volt, bölcs, csendes és szerény.

Bízom benne: boldog ember volt, mint mi – vele.

* * *

Mádai Péter búcsúztató gyászszertartása február 9-én, hétfőn 15 órakor lesz az ajkai Új temető ravatalozójában.

Hol tart ez a folyamat? – teszem fel a kérdést. Hátha valakit érdekel, ha nem is ezt tapasztaltam a polgármester úr által összehívott képviselői egyeztetésen. Ott ugyanis gazdasági ügyekért felelős tisztségviselők, tanácsnokok, bizottsági elnökök meg sem szólaltak. A mai napig nincs tudomása a képviselőcsoportunknak arról, hogy milyen tételekből kívánja az önkormányzati többség eltüntetni a mintegy 4 milliárdos hiányt.
A polgármester egyszemélyben felelős beterjesztője a költségvetésnek, ez igaz. A mindenkori politikai többség felelőssége pedig annak elfogadása, ez is igaz. De a képviselők számára ez csak egy gombnyomás kérdése kell legyen? Igen vagy nem, esetleg tartózkodás, majd önelégült hátradőlés a karosszékben? Ilyenek lennénk mi itt 24-en illetve a többségi oldalon 13-an?
Erőből és pártfegyelemből sok mindent el lehet érni. De nem lehetne egyszer érdemi párbeszédet folytatni? Például arról, van-e olyan bevételi tétel, amit Önök növelni gondolnak és igénylik-e ehhez az összes képviselő támogatását? A költségvetés egyensúlyba hozásához mely kiadási tételeket kívánják csökkenteni, mely beruházásokat kívánják elhalasztani, mely intézmények működését kívánják másként finanszírozni? Magyarán, mire szándékoznak kevesebbet költeni? Szeretnének-e ezekhez konszenzust teremteni? Vagy meg sem akarják ezt próbálni, hisz a 14 szavazat kétség kívül több, mint a 11.

Veszprém, 2009. január 29.

Dr. Szalay András
Szabaddemokrata frakcióvezető

Az SZDSZ megyei elnökei találkoztak szombaton Veszprémben, hogy közösen tegyenek a liberális párt vidékpolitikájának és vidéki jelenlétének megerősítéséért.

Ha nem lesz reform, akkor szakad igazán ketté az ország: a tehetős külföldön megy kórházba, vagy tanul, a szegénynek meg marad "a hazai pocsék" - mondja Bokros Lajos. A volt pénzügyminiszter szerint most van esély a refomrok kritikus tömegét elindítani, hiszen a társadalom érti, hogy szükség van erre, a politikusoknak pedig nincs vesztenivalójuk. A Közép-Európai Egyetem, a CEU professzora szerint minél jobban utálják a politikusok a nevét, annál nehezebb megkerülni.

olvassa el az interjút a Népszabadságban >>>

Szalay Andrással készített interjút 2009. január 5-én a Veszprém TV, aki az Európai Unió Régiók bizottsági tagjaként végzett tevékenységét mutatja be.

Horn Gábor a közszolgálati televízió reggeli műsorában fejti ki az SZDSZ ÁFA-emeléssel kapcsolatos álláspontjáról, a költségvetésről.