Az elmúlt hetek eseményei – a miskolci rendőrkapitány nyilatkozata, a politikusok reakciói a veszprémi szörnyűségre – megrázták a magyar közvéleményt. Megdöbbenve nyitjuk ki az újságot, feszülten nézzük a híradásokat, és kérdezzük egymást naponta: mi folyik itt? A közélet megdöbbenése érthető. Az értetlenségnek jó oka van: amit most látunk a címlapokon, az az elfelejtett, láthatatlan Magyarország, a leszakadó tömegek válsága, amely újra, sokadjára kiált megoldásért - Fodor Gábor, az SZDSZ elnökének írása az ÉS-ben.

"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak." - Edmund Burke

A láthatatlan Magyarország

A láthatatlan Magyarország ritkán kerül a híradókba. Nem hírértékű a nyomor, nem izgalmas a gettósodás; leszakadók százezreihez elvétve érkeznek közvetítőkocsik. A miskolci rendőrkapitány kijelentése vezető hírré válhatott ugyan, de tudjuk-e (honnan tudhatnánk?), hogy Miskolcon 19 cigánytelepen élnek tömbökben, a többségi társadalomtól elkülönülten roma honfitársaink?
A láthatatlan Magyarországon magukra hagyott polgármesterek nézik tehetetlenül, amint közösségeik darabjaikra hullanak, eszköztelen rendőrök hagyják másra a települési konfliktusok kezelését. A politika erejéből annyira telt, hogy megjelenjen a Hollán Ernő utcai, radikálisok elleni tüntetésen, de a kistelepüléseken, falvakban megrendezett masírozásokon, toborzókon – néhány tucatnyi liberálison és jogvédőn kívül – nem volt országos súlyú demokratikus erő, hogy szembenézzen a Magyar Gárda alakulataival.
A láthatatlan Magyarországnak mindegy: lesz-e előrehozott választás, mindegy Gyurcsány Ferencnek vagy Orbán Viktornak hívják-e a miniszterelnököt. Kilátástalan létüket is a politikai elit rossz lelkiismeretű hallgatásának köszönhetik, annak a cinikus semmittevésnek, amely nem számol az „underclass” szavazataival, amely kiutat mutatott nekik a társadalomból – a magára hagyott leszakadó tömegek túlságosan jól értik a politikai elit hallgatását. A szociális törvény módosítása látszólag ugyan a leszakadókról szól, de erősen kétséges, hogy a leszakadókért tenne: a módosítás szemlélete éppenséggel azt a szegényellenes, dologház jellegű "szociálpolitikát" tükrözi, ami ellen a szociáldemokraták a 19. században harcoltak: ezzel az intézkedéssel ugyanis a kormány a szegényeket szegénységükért, kiszolgáltatottságukért bünteti, bélyegzi meg.
Öt perccel éjfél után
Az össznemzeti hallgatásnak, úgy tűnik, most vége. Előbb kellett volna véget vetnünk neki, máshogy kellett volna véget vetnünk neki, és együtt kellett volna véget vetnünk neki.
Előbb kellett volna véget vetnünk neki, mert már annak is kilenc (!) éve, hogy Bíró András a szomorúan találó Öt perccel éjfél előtt címet adta romákról való írásának , és az azóta eltelt évtizedben a szimbolikus éjfélt elütötte az óra. Ma már nem az a kérdés: hogyan folytatódhat a botladozó telepfelszámolás, hanem az: útját tudjuk-e állni további gettósodásnak. Ma már nem az a kérdés, jó, vagy rossz irányt vett-e a roma integráció folyamata – hiszen abban mindenki egyetért, hogy kudarctörténetről van szó –, hanem az: elértük-e már a mélypontot, vagy még rosszabb, még konfliktusosabb időkre kell-e felkészülnünk.
Máshogy kellett volna véget vetni a hallgatásnak, mert a csend helyét most a rossz problémafelvetés, a cigánybűnözés emlegetése váltja fel, a hallgatás helyét a bűnbakképzés vette át. Erről beszél a miskolci főkapitány, erről beszél Bayer Zsolt, erről beszélnek a radikális jobboldali szervezetek. A szabad demokraták feladata, hogy kimondjuk: nincs cigánybűnözés, ez a szó nem szerepelhet a politikai közbeszéd szótárában. A kifejezés nemcsak erkölcsileg elfogadhatatlan, a kollektív megbélyegzés szörnyű történelmi emlékképének felidézésével, de ráadásul hamis is: a cigánybűnözés fogalma úgy mossa össze a magyarországi cigányokat, ahogyan a valóságban soha nem voltak együtt. Ahogy a borzalmas móri mészárlás kapcsán nem beszéltünk „magyarbűnözésről”, az Aranykéz utcai terrorcselekmény után nem beszéltünk „szlovákbűnözésről”, Magda Marinko vérfagyasztó tettei után nem beszéltünk „szerbbűnözésről”, vagy a viszkis rabló tettei láttán nem emlegettünk „jégkorongozó-bűnözést”, úgy Veszprém nyomán sem beszélhetünk „cigánybűnözésről”. Akik ezt a kifejezést használják, vagy ennek szellemében beszélnek, legyenek akár jobb- vagy baloldaliak, rendőrök vagy publicisták, azoknak tudniuk kell: roma honfitársaink megbélyegzése nem megoldja, sőt súlyosbítja a bajokat.
Végül: a hallgatásnak együtt kellett volna véget vetnünk, mert – minden téves közhiedelemmel szemben – Magyarországon nincs külön roma érdek és magyar érdek, sőt: nincs külön konzervatív, szocialista vagy liberális érdek sem: itt a köztársaság, valamennyi honfitársunk közös és azonos érdekéről: a békés, befogadó együttélésről beszélünk. A politika hajlamos az önbecsapásra: az elszegényedő romák az obamai álomtól távol, nemhogy választottként, de választóként is alig-alig vesznek részt a közéletben – a kommunikáló, tematizáló, szlogengyártásra szakosodott pártok azoknak akarnak megfelelni, akikre aktív szavazóként is számíthatnak. Ideje ezért szembesítenünk őket azzal: Magyarország kettészakadásának megakadályozása valamennyiünk érdeke, az embertelen életkörülmények felszámolása valamennyiünk feladata. A köztársaság számára létkérdés, hogy rálépünk-e végre valahára a roma integráció útjára. Ezért meggyőződésem, hogy beletörődés helyett fordulatra: a valóság bevallására és új konszenzusra van szükség.

Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort

Szembe kell néznünk azzal, hogy a romák többsége a rendszerváltás egyértelmű vesztesei közé tartozik, ahogyan szembe kell néznünk azzal is, hogy a politika – valamennyi kormány, kivétel nélkül – kudarcot vallott a roma integráció területén, Petri György szavaival élve: “Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort”. A rendszerváltás megteremtette ugyan a demokratikus jogállamot, a szabad választásokat, a sajtószabadságot, a hatalmi ágak elválasztását, az Európai Unióhoz való csatlakozást, de adós maradt azzal, hogy a szabadság európai, méltóságteljes életet és jövőt teremtsen roma honfitársainknak. Miközben a magyar cigányság túlnyomó többsége emberhez méltatlan körülmények között él, a kormányzati programok is sorra kudarcot vallanak: a diagnózis szörnyű, a terápia pedig megbukott.
A számok ugyanis egyértelmű képet festenek. A legutolsó, Kemény István vezette reprezentatív cigányvizsgálat szerint nincs előrelépés sem a roma települési szegregáció, sem az oktatás, sem a foglalkoztatás területén – sőt. A 2003-as felmérés szerint négy cigány családból három, azaz a cigány családok 72 százaléka szegregáltan (telepen, a településtől távol, a település szélén, vagy a településen ugyan, de kizárólag cigány környezetben) él. Eközben a kormányzat a telepfelszámolás nagy ívű ígéreténél tovább érdemben nem jutott: a megszűnt cigánytelepek száma az ötvenet sem éri el (a becslések szerinti hétszázhetven telepből), az ellenkező irányú folyamat, a gettósodás okán létrejött új cigánytelepek számát pedig csak találgatni lehet.
Az oktatásban – a többek között Magyar Bálint nevéhez fűződő oktatási integrációs erőfeszítések ellenére – a különbségek a rendszerváltás óta nőttek és nem csökkentek. Idézet a Kemény-Jánky-Lengyel kutatásból: “Középiskolába országosan 2001-ben a gyerekek 73 százaléka, a cigány gyerekek kb. egyötöde jut be. Országosan 2001-ben a 18 évesek 54,5 százaléka érettségizett, a cigány fiatalok 20-24 éves korcsoportjában 2002-ben 5 százalék végezte el a középiskolát. A középiskolát végzettek arányánál is kisebb az egyetemre vagy a főiskolára járó cigány hallgatók aránya. Országosan a 18-20 évesek 40 százaléka, a cigány 20-24 évesek 1,2 százaléka tanul felső szinten.”
Ami a foglalkoztatást illeti: a kutatás szerint 2003-ban a 15-74 év közti romák huszonegy, míg a roma nők tizenöt százaléka volt foglalkoztatott. Összehasonlításképp: 1971-ben még a cigány férfiak nyolcvanöt, a nők harminc százaléka dolgozott.
Az adatok mögött meghúzódó történet: súlyos kudarc. A politika a rendszerváltás óta adós a roma integráció feladatának komolyan vételével, tartozik cigány honfitársaink befogadásával, elmulasztotta a szembenézést. Ami még rosszabb: a saját mulasztásai okozta súlyos társadalmi kárt a politika kettős beszéddel tetézi: a miskolci rendőrkapitányt felfüggesztik, majd újra elítélik; a miniszterelnöknek van egy miniszterelnöki és egy magánvéleménye a kérdésről; a jobboldal gyűlölködő publicisztikáját ugyan megvetés sújtja, de a miskolci szocialista polgármester a Jobbikkal együtt tüntet a „cigánybűnözés” ellen.
Tiszta beszédre és józanságra van szükség: a „cigánybűnözés” hazug retorikája helyett a bűnösök elítélése, az ártatlanok megvédése közös feladatunk: nem élhet félelemben senki, sem az erőszakos cselekmények, sem az etnikai stigmatizáció miatt.
 
Új konszenzus kell

A rendszerváltáskor megálmodott befogadó és egyenlőséget biztosító Magyarország valóságától távolabb vagyunk, mint húsz éve. A bajt lehet elfedni, lehet populizmusra használni, lehet annak áldozatait vádolni érte – mindez azonban visszafordíthatatlanná teszi az ország szétszakadását, és ezzel valamennyi politikai erőnek szembe kell néznie. Ehelyett meggyőződésem, hogy új konszenzusra van szükség: a társadalmi szolidaritás újragondolására, valamennyi szereplő részéről.
A kormány nem halogathatja tovább a cselekvést: a szociálpolitika rászorultság elvűvé tételét, az oktatási integrációért teendő érdemi lépéseket, a települési és oktatási szegregáció felszámolását, a munkahelyi esélyegyenlőség megteremtését.
A cigány gyerekek jelentős részének ma nem ugyanaz az oktatás jár, mint nem cigány honfitársaiknak: ez a helyzet a 21. században elfogadhatatlan. Kerüljön vissza a szegregáció fogalma a közoktatási törvénybe, az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvényhez hasonlóan. Szűnjön meg a roma gyerekek aránytalan és indokolatlan fogyatékossá minősítésének gyakorlata. Továbbá helyezzék vissza a magántanulóvá minősített hátrányos helyzetű gyerekeket integrált osztályokba. Elemi erkölcsi és politikai kötelességünk, hogy ezeket a lépéseket megtegyük.

A rendszerváltást követő gazdasági megrázkódtatás egyszer már súlyos károkat okozott a magyar cigányság kiszolgáltatott, képzetlenebb rétegének (ahogyan erről Ladányi János is ír kitűnő cikkében ). A kormány felelőssége, hogy a mostani gazdasági válság idején ne hagyjuk magukra őket: tegyen a munkaerő-piaci diszkrimináció szigorúbb szankcionálásáért és ellenőrzéséért, törekedjen az üzleti élet, a munkáltatók bevonására a foglalkoztatás szintjének emelése, a diszkrimináció csökkentése érdekében.
Számos településen pattanásig feszült a húr – a magára hagyott közösségekben a szélsőséges gárdák masírozása a válasz a kormányzati beavatkozás híján. Tegyen a kormány azért, hogy roma és nem roma honfitársaink együtt, közösségben élhessenek, konfliktusok nélkül. Vonják be a cigány kisebbségi önkormányzatokat a bűnmegelőzési pályázatokba, programokba; toborozzon a rendőrség roma munkatársakat; készüljön átfogó stratégia a rendőrök emberi és állampolgári jogi, antidiszkriminációs képzéséről.
De a kormány cselekvése önmagában ma már nem elég. Valamennyi parlamenti pártnak hitet kell tennie – szóval, tettel, cselekedettel – a roma integráció ügye mellett, le kell számolnia a cigányellenes, vagy cigányellenességet megtűrő kettős beszéd démonaival. Ideje együtt kimondanunk: a rendszerváltás másról, többről szólt: a befogadó, szabad Magyarországról, amiért újra képesek leszünk együtt dolgozni.

Gyakran kapok leveleket, telefonokat a szabad demokrata politikával egyet nem értő választóktól. Többen kifogásolják az SZDSZ határozott, gyakran – és gyakran egyedül általunk - képviselt antirasszizmusát. Én ezt a kritikát büszkén vállalom: az SZDSZ sokat és sokszor beszél a kérdésről, azért, mert nagyon sok ember, nagyon sok politikus helyett is mi beszélünk. Bírálóinkat és támogatóinkat arra kérem: legyünk nagyon sokan, akik beszélni és végre cselekedni is tudunk egy falak nélküli társadalomért, a befogadó Magyarországért.

Fodor Gábor
Az SZDSZ elnöke